Nicolas Flamel, XIV. századi francia alkimista leginkább arról ismert a Harry Potter-rajongók körében, hogy sikerült neki előállitania a bölcsek kövét, azt a  csodálatos anyagot, amely arannyá tudja változtatni az ólmot, és létre tudja hozni a halhatatlanság italát, az életelixírt. Harry első évében, amelyeket a Roxfortban töltött (ahol a bölcsek kövét különböző varázslatokkal és bűbájokkal őrizték´, az akkor 656 éves, érett öregkort megélt Flamel még egészséges volt, és feleségével, Perenelle-lel az angliai Devonban lakott. Körülbelül ennyi idős lenne most a valódi történelmi személy, Nicholas Flamel, ha még élne. Mivel valóban létezett egy Nicholas Flamel nevű alkimista, akinek feleségét valóban Perenelle-nek hívták, s ha hinni lehet azoknak a feljegyzéseknek, amelyeket maga után hagyott, alkímiai laboratoriumában valóban elkészítette a bölcsek kövét 1382. január 17-én.  Amit ma Flamelról tudunk, azt  főleg Hieroglyphica című munkájából tudjuk, amelyban leírja, hogyan lett, szinte véletlen folytán, alkimista. Amikor 1330 körül megszületett egy francia kisvárosban, Pontoise-ban, az alkímiát már egész Nyugat-Európa-szerte gyakorolták. Az ókori görög és egyiptomi fémművesek gyakorlati tudásán alapuló alkímiai titkok az arab kézíratokon át hagyományozódtak Európára, ahol latin fordításban 1200 körül váltak elérhetővé. Ezek a könyvek kifinomult laboratóriumi berendezéseket, vegyi anyagokat és bonyolult eljárásokat mutattak be, amelyekkel elő lehetett állítani a bölcsek kövét, és hatalmas gazdagságra lehetett szert tenni, arról nem is beszélve, hogy halhatatlanságot lehetett elérni általuk. Az alkímiát emellet spirituális gyakorlatnak is tekintették: szerénységgel és a feladatnak való elkötelezettséggel maga az alkimista is a lelki tisztaság és nemesség magasabb állapotába emelkedhetett. Bár sokan kételkedtek mindkét cél elérhetőségében, számtalan ember állított fel otthonában alkímiai laboratóriumot, és szentelte életét a kő előallításának. Fiatalemberként azonban Flamelt nem érdekelte különösebben az alkímia, bár kétségtelenül hallott róla. Korának tanult embere volt, írt, olvasott latinul és franciául, s amikor saját lábára állt, Párizsba költözött, és másolóként, jegyzőként és könyvárusként kereste kenyerét. Flamel kortársai közül sokan nem tudtak olvasni, írni, s ha szükségük volt arra, hogy valamilyen fontos ügyletet írásban rögzítsenek, hivatásos írnokhoz fordultak. Flamel könyveket és kéziratokat másolt (a könyvnyomtatásra még száz évet várni kellett), és azzal is némi pénzhez jutott, hogy a gazdagokat írni tanította, többek között a nevük leírására. Első üzlete, egy kicsi fabódé, a jegyzők utcájában állt, de ahogyan egyre sikeresebb lett a vállalkozása, gyakornokokat vett fel, megvásárolt egy közeli házat, amelynek földszintjén rendezte be üzletét. Eközben ismerte meg és vette feleségül Perenelle-t, a szép és gazdag özvegyet. Egészen eddig a pontig a fiatal írnok élete teljesen hétköznapinak számít. Egy napon azonban egy idegen ment be a boltjába, és eladott neki egy könyvet, amely örökre megváltoztatta az életét. „Szert tettem – írta - két flórinnyi összegért egy aranyozott, nagyon régi és nagy könyvre. Nem papírra vagy pergamenre írták, hanem vékony fakéregre. A fedele finom rézből készült, amelybe szokatlan ábrák voltak vésve. „Flamel tanulmányozta a könyvet, és meggyőződésévé vált, hogy az a bölcsek köve előállításának a titkait tartalmazza – már amennyit értett belőle. Az alkímiai könyvekre jellemző módon azonban ennek a könyvnek a nagy része is titkosan íródott. Ráadásul a legmélyebb titkok nem szavak, hanem titokzatos, szimbolikus képek formájában szerepeltek. Az egyik kép például kígyókkal elárasztott sivatagot ábrázolt gyönyörű szökőkutakkal. Egy másikon szélfútta bokor látszott egy hegy tetején, griffmadarak és sárkányok társaságában. Flamel lemásolta a rajzokat ( az eredetit Perenelle-en kívül soha senki nem láthatta), megmutatta kollégáinak, és kiakasztotta őket a boltjában, remélve, hogy akad majd valaki, aki megfejti az értelmüket. De ez senkinek sem sikerült. Talán ez volt az a pillanat, amikor Nicholas felállított egy alkimista laboratóriumot, és kísérletezni kezdett a könyvnek azon részei alapján, amelyet megértett. Sajnos azonban semmi nem működött. Az alkimista hagyomány megkívánta attól, aki tanulmányozni akarta a „művészetet”, hogy találjon magának egy mestert, aki beavatja a titkokba. Ezért oly sok, kudarcot vallott kísérlet után Flamel végül keresett és talált is magának egy mestert, aki Spanyolországban élt. Később Flamel a könyv valódi titkainak ismeretében visszatért Párizsba, ahol háromévi kemény munka után elérte a célját. „Kis mennyiségű vörös követ hozzáadtam egy adagnyi higanyhoz – írta -, csak Perenelle volt jelen, amelyet igazi transzmutációval csaknem azonos mennyiségű tiszta arannyá alakítottam.”  Flamel saját állítása szerint mindössze háromszor állított elő aranyat, de az sokkal több volt, mint amennyire szükségük volt. Szerényen éltek Perenelle-lel, gazdagságukat mások megsegítésére használták. Életük hátralévő részében tizennégy kórházat alapítottak és támogattak, vallásos emlékműveket állíttattak, kápolnákat építtettek, fizették templomok és temetők fenntartási költségeit, s bőkezűen támogatták a szegény özvegyeket és árvákat. Perenelle 1397-ben távozott az élők sorából, Flamel pedig az alkímiáról írt élete utolsó éveiben, 1417. március 22-én bekövetkezett haláláig. Az otthona közelében lévő Saint-Jaques la Boucherie templomban temették el. Mit gondoljunk Flamel történetéről? Valóban csinált aranyat? Vagy kitalált mindent: a régi könyvet, a spanyolországi utazást és a bölcsek kövét? Csupán egyetlen forrás áll rendelkezésünkre, s az Flamel maga. A tények egy része azonban kétségbevonhatatlanul igaz. Nicholas Flamel valódi személy volt, ajándékai és jócselekedetei valóságosak voltak (voltak általa építetett emlékművek, amelyek évszázadokig fennálltak), alkímiai kutatásainak története pedig segített fenntartani a hitet, hogy az alkímia valódi tudomány, és hogy a bölcsek köve elkészíthető. A XVII. Századra Flamel története legendákkal bővült. Elterjedt az a történet, hogy nem sokkal az alkimista halála után fosztogatók törtek be Flamel házába, s mindent felforgatva aranyat kerestek. Mivel nem találtak semmit, felfeszítették a nagy alkimista sírját, remélve, hogy megtalálják benne a bölcsek kövét. Ehelyett azonban a koporsó üres volt: se kő, se Flamel! Voltak, akik azt mondták, hogy Flamel és Perenelle valójában soha nem haltak meg, hanem a bölcsek köve segítségével halhatatlanságra tettek szert. Sorozatban jöttek a hírek arról, hogy látták Flamelt. Az egyik ilyen jelentés XIV. Lajos egyik küldöttétől származik, aki Indiában látta a párt. 1761-ben állítólag megjelentek a Párizsi Operában. A legújabb pletyka szerint, amelyet nem más, mint Albus Dumbledore terjeszt, a házaspár azon gondolkodik, hogy lemond a halhatatlanságról, és a békés, hosszú pihenést választja helyette.